Nem tudok szebb képet festeni, angyalibb mosolyt az arcomra varázsolni
Sír a lelkem, magány kísérti hosszú, végeláthatatlan utam
Csak nagy, sötét falakat látok, gyenge vagyok...
Még gyenge...
Egy dolgot tudok tenni jelen helyzetben, futni..
Futni, mert megőrítenek a képfoszlányok
Néhány kedvesnek tűnő ember. Boldognak látszanak.
Nem értem...
Ők miért? És én miért nem? Nekem miért kell futni?
Gyorsulnak a lépteim, hevesebben ver a szívem.
Néha néha hátranézek, követnek-e a képek, üldöznek-e a mosolyok
Hangokat hallok.
Nevetés
Én miért nem? Miért csak sírni tudok?
Kapkodva veszek levegőt. Tépem a hajam. Már csak halkan tudok beszélni. Mégis összeszedem magam, és ordítom hogy ELÉG!
Hogy kerültem én ide? Mivel érdemeltem ezt ki? Hol vannak ilyenkor azok akik holtomiglant fogadtak? Miért, miért nem futnak ők is velem?
Tényleg csak én maradtam?
Mit tegyek? Fussak, vagy adjam oda magam az emlékeknek?
Egyetlen társam van. A kínzó magány. Az Ő folyosóján futok most is. Kísértenek az emlékek.
Nem tudok szabadulni.
Elesek.
Hajam az arcomba lóg. Számból a vér csorog.
Gyorsan a szívemhez kapok, hisz egyre gyorsabban ver.
Vért látok. Az én vérem ez itt a kezeimen.
Már vértócsa van körülöttem.
Az én hibám. Én választottam a magányt.
Örökre a szajhája maradok. Addig kínozhat, ameddig akar. Bele nem halhatok, hisz neki már rég nem lenne élvezet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése