Talán kevesen tudják azt, mi felettébb különös viselkedésem oka. Még kevesebben látnak bele a lelkembe, nem tudják igazán mi is zajlik le bennem, nap mint nap. Nem érzem magam emiatt kiváltságosnak, nincs töménytelen önsajnálat és semmi egyéb. Még mindig átlagosnak érzem magam, és valamennyire különbözőnek, mint mások...
Hogy miről is beszélek? Ihletet kaptam ahhoz, hogy megosszam veletek, miért is jutottam mély pontra.
2006 szeptemberében megváltozott az addigi csendes kis életem. Csodálatos hónap volt, tele szeretettel, vidámsággal, de valami mégis nyomta a levegőt, feszültség. Éreztem, hogy valami változni fog. Az ilyesmit meglehet érezni, s nagyon fáj, hogy nem lehet helyesen cselekedni. Az apád mellett állj, aki 7 éve nevel, noha nem is vérszerinti, mégis sajátjaként szeret, vagy az anyád mellett, aki 10 éve odaadóan és hűen szeret. Gyerek fejjel ennyit foghatsz fel. Érzed a családod ketté szakad, és nem sejted, nem sejtheted, hogy a nevelő apád csak pénz fejében "nevel", édesanyád az egyetlen aki szeret.
...Az nap este feltűnően sokáig folyt az egyre erélyesedő beszélgetés. Nekem rég aludnom kellett volna, hiszen másnap suli, de valahogy mégsem tudtam. Feletébb aggasztott, hogy mik ezek a furcsa érzések bennem. Kis idő múlva a hangos beszélgetést durva üvöltözés váltotta fel, majd sírás követte. Jobb lett volna a szobámban maradnom, s csöndben sírdogálnom félelmemben, de nem így tettem. Kíváncsi természetem következtében kisétáltam a konyhába. Csak mama ült ott és apu. Apu persze csak a fejét fogta és nagyokat sóhajtozott. Mama lökte neki a sódert, hogy jajj így Andi meg úgy... (Andi az anyukám)
Halk sírásba torkolló mondat törte meg a feszült csendet...Igen, az Én hangom... "Anya hol van?" Válaszra várva lassan megindultam a szoba felé. Anya ott feküdt erős lámpafénynél betakargatva, szörnyű tekintettel az ágyon. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, de nem tudtam helyesen cselekedek-e, ha megteszem. Így csak álltam az ajtóban, semmit sem értve. Nem tudom sírtam-e vagy sem, mostani fejjel biztos sírnék, dehát, még csak kis gyerek voltam...
Következő emlékem, ahogy anya megpróbálta megölni magát. Konektor, hullámcsat, nem részletezném. Odafutottam, s gyorsan kikaptam a kezéből. Ordítoztam, hogy apu apu apu... Én hülye...Mellette kellett volna lennem :( Fognom a kezét, s szorosan ölelnem... Mindent elrontottam. Minta anya ellen fordultam volna. Azóta is kegyetlenül emészt a bűntudat...Joggal.
Másnap anya törött karral jött haza a munkából. Apa tette ezt. Jól tudtam, láttam is mikor este ismét bántotta. Szörnyű volt. Összezavarodtam. Semmit sem értettem.
Csakhogy nektek tiszta legyen, anya megcsalta apát. Hónapok óta....
Különköltöztünk. Én anyával nagyimhoz, nem tehettem mást. Apáék pedig ott maradtak..Apa meg mama, két rohadt hazug..:")
Nem éreztem mást, csak keserűséget. Szomorú voltam. De örültem, hogy ott van anya, s talán ketten egy új élet elé nézhetünk. Telt az idő, anya még mindig azzal a sráccal volt, s közben végig könyörgött apunak, mindhiába...
Anya időközben, egyre többször húzott magához, ölelt meg, s suttogta, hogy nagyon szeret. Nem értettem ugyan miért mondja, miért most, de természetesen én is átöleltem. Együtt sírtunk. Éreztem, hogy szeret, és azt is, hogy valami nincs rendben, valami nagy katasztrófának nézünk elébe...
Egyik nap hozzánk költözött az a srác. S este a szülei fenyegetőzve haza is parancsolták. Ahogy beindította a kocsit, anya elszaladt...Mintha magamat látnám, mostani gondolkodásommal ugyan ezt tenném ebben a helyzetben. Másnapig fogalmunk sem volt arról, hogy hol van. Én peszre sírtam, ordítottam, nagybátyámat elküldtem anya után, de nem találta. Sehol sem. Féltem. Valamiért úgy éreztem a Tisza-hídról akar leugrani. Oda is elküldtem nagybátyám, de akkor anya már nem volt ott.
Másnap kaptuk a telefont, hogy anya a nagykállói pszichiátrián van.
Egy hétig folyamatosan látogattuk. Mire kiengedték.
Tervekkel volt tele. S helyes is volt. Pasizni akart, ami egyáltalán nem eshetett volna nehezére, hisz gyönyörű nő volt. Csinos, nagy mellű, s akkor már fekete hajú. Előtte gyönyörűszép hamvas szőke haja volt. Istenien szép. Ment a gyönyörűen csillogó zöld szemeihez. Ilyen alakkal, testtel nehéz lett volna nem találni egy helyes srácot. Azt hittem ezek után, hogy minden rendbejön. Támogattuk mindenben. Sajnos túl későn...
Azt hiszem pénteken haza engedték. Egész hétvégén együtt voltunk. Főztünk este. Nagyon jó volt :) Aztán ágyba borult és sírt. Én meg hülye fejjel a szomszédban aludtam. Nem pedig mellette :( Ó ha tudtam volna...:'(
Anya hétfőn munkába indult. Vagyis Nyíregyházára előtte, ugyanis akkor döntötték el, hogy felfüggesztik-e a munkából addig míg helyre nem jön lelkileg. Igen felfüggesztést kapott. 1 hónapot. Ő mégis mosolygott, keresztanyu is elhitte, hogy tényleg rendbe szeretne jönni. Ő fuvarozta, ezért említem. Aki sokat mosolyog, annak valami nagyon fáj...Mennyire igaz:/
Délután mama kint beszélgetett Évamamával. Valaki csengetett. Leszaladtam sebesen az emeletről és ajtót nyitottam. Egy rendőr kopogtatott. Nagyon megijedtem. Megkérdezte Fodor Balázsné hol tartózkodik jelenleg, s közben egy pici papírkát szorongatott a kezében. Búbánatos és feszült arcáról lerítt, hogy valami baj van. Feleltem természetesen, ahogy egy művelt lányhoz illik, hogy mama kint van, az udvaron a szomszéddal. Kukucskáltam az ablakon, ahogy kiléett a rendőr.
Mama vörös lett hirtelen, elcsuklott a hangja, sírni sem volt ideje, összeesett. Éva mama idegesen ordibált, és ahogy tartotta magát, sírásba fulladt a hangja. Behozták az ajtón mamámat, hiszen rosszul volt. Egy pohár vizet kért, s én sebesen szaladtam a konyhába.
Valami vonatbalesetről beszéltek, hogy valakit halálra gázolt a vonat. Én mosolyogtam, gondoltam, hogy biztos nem az én anyukámat^-^ Hogyan is történhetett volna meg, pont vele. Amugyis nyitott szemmel járt mindig. Kizártnak tartottam. Ámbár mindenki sírt körülöttem. S a papírkára is anyukám neve volt felírva. Nem értettem. Éva mama átinvitált a házukba a lányokhoz. Gondolom kapcsolt, hogy ez nekem nem lenne túl jó, ha végighallgatnám a véresebb részleteket.
Még sem hagyhattam el a kérdést. "Anya meghalt, vagy csak kórházban van?" ekkor már rég sírtam. S az elkeserítő válasz után mégjobban... Igen, azt a választ kaptam, hogy nem szeretne hazudni nekem, anya meghalt...
Szidtam az orvosokat, a mentősöket, mindenkit. Hogy bírták nem meg menteni az én drága egyetlen anyukámat?
Utána fogtam csak fel a tényleges helyzetet. Egyedül maradtam.
Azóta sem találom a helyem. Rengeteg fájdalom van a szívemben. Összetörtem. Próbálok talpraállni, s valamennyire sikerült is. Igyekszem boldog lenni, s senkit sem hibáztatni. Még magamat sem :/ Pedig hibás vagyok. Nem voltam mellette, mikor igazán szüksége lett volna rám:(
Időközben felkerestem apát, de elég érthetően el"magyarázta" nekem, hogy nincs szüksége rám :")
Szegény kis "emós" a nagy világban, egyedül :'D Miért nem megy inkább az anyja után. Ez drága nevelő apukám mondanivalója a dolgokról :")
Ezek után nem kell megkérdezni, miért járok pszichológushoz és mi nálam ez a sokszori hirtelen hangulat változás, és miért vagyok robbanékony ha anyámról egy rossz szót is szólnak:")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése