2010. július 7., szerda

szar ez az élet, bár szebb is lehetne.

brrrrrrr... olyan bűntudatom van, hogy ordibáltam mamámmal, de tököm televan. Nincs itthon semmi kaja, kenyeren meg vajon kívül, én meg ugye szeretek mindig mást enni, vagyis legtöbbször. Tudom, hogy vannak anyagi gondjaink, és mindenélelmiszert a tesóm vesz, de ha egy hétig nem megy tesóm boltba, ami ritka, mert kb 2-3naponta megy, akkor éhezés van keményen. Na nem volt ez mindig így, sokáig bőven volt kaja, és hasonló helyzet állt fenn, de most ugye 3 fővel bővült a családunk, és ugye ugyanúgy ők is esznek. Ez nekem nagyon szokatlan, hogy üres a hűtő és kellemetlen is, mert kb keresztanyáméknál érzem magam.
A másik problémám, hogy már vagy 4 napja, SEMMIT nem alszom szinte. Nem hagynak. Először mindig a gyerekek hangjára keltem fel, mostanában meg már rutinból, bár szerintem a tv miatt is felszoktam kelni, és mégse bírok elaludni nélküle :"D. Ma meg arra keltem fel, hogy jön nagyanyám, hogy nincs a szomszédnak netje, csináljak valamit, én vagyok itthon a zseni, Balázs meg Pesten van tárgyaláson. Jó mondom oke, te ne foglalkozz a szomszéddal, mer énis leszarom, ők meg húzzanakfaszomba. Lerendeztem ennyivel, de reggel 5 óta 10ig 3x keltettek fel. Nagy trauma, főleg hogy kb 3kor aludtam el. Ilyen az élet. Ha visszaalszok az lesz, hogy lusta dög vagyok. Pedig azért tegnap is elmentem boltba, meg sokszor főzök, ha azt mondja nagyanyám, bár most mégis miből tenném?!...
Jövőhéten megyek Patakra, ugyanis jön Niksi nyaralni, egyértelmű, hogy kinem hagyom. Imádom már vagy 3 éve*.* Jó kicsit megromlott a kapcsolatunk, elzüllött :S Sok emóspánk. Na jó én se vagyok a régi, de a mostani önmagam a fav mind közül :"D
Valamelyik este kicsit magambazuhantam, előkaptam egy spirálfüzetet, ugyanis a régi naplóm eltűnt, és írni kezdtem anyunak. Szar, nagyonszar most, már-már olyan, mintha soha nem élt volna, s mégis a szívem közepe lenne. Minden jónak amit teszek, ez az alapja. Szeretném, ha olyan lennék, mint ő volt. Szőke sohasem leszek, de igyekszem is kívülről belülről rá hasonlítani. Ha nem tanít meg arra, hogy hogyan kell felverni a tojást, tegnap éhenmaradok. Ha nem tanít meg helyesen írni, most valószínűleg nem itt tartanék. Annyi mindenre megtanított és annyi mindent tanultam tőle, hogy szánom azokat az embereket, akik szerint anyu egy díva volt, és soha semmit nem csinált. Jó tudom, hogy sokszor nem ő foglalkozott velem, nem ő mosta a hajam és nem ő vitt a suliba meg hozott haza, de mégis minden tőle telhetőt meg tett, mamámnak pedig az állatokon meg a növőnyeken kívül nem volt másra gondja, így hát engem nevelgetett. És mégis, alig tudok valamit anyuról. Nem tudom a kedvenc zenéjét, nem tudom mi volt az álma...És rengeteg dolgot tudok róla. De mégis, úgy szeretnék még egy esélyt arra, hogy jobban megismerjem. Esküszöm minden jót eldobnék magamtól, csak őt kapjam vissza :( Nekem senkimásnek kéne :(
Olyan egyedül érzem magam. Jó tudom, hogy mindig lesznek akik nem hagynak egyedül... Tudjátok milyen rossz volt, mikor kórházban voltam és az az egyetlen egy ember, akinek csak a hangjára vágytam, még csak fel sem hívott? Nagyon rossz érzés volt, hogy nem érdekelte mi van velem. Nem tudok többé megbízni benne, mégha "együtt" is vagyunk. Nem megy. Nagyon igénylem a törődést, és legalább barátként lett volna lélekben mellettem. Nem csoda ha meggyógyulni sem akartam. Sosem kaptam még annyi szurit egyszerre, bár már alig éreztem. Azt se bántam volna ha kést döfnek belém, még hálás is lettem volna. És most a legszarabb.. természetesen. Nem tudok mit csinálni. Egy részem boldog, valamennyire, mert most talán velem van, bár közelsem ragaszkodok már annyira hozzá. Csalódtam benne, mint ahogyan ő is bennem. Valami most megváltozott. Kicsit a régi, kicsit rossz, van valami nagyonjó, de nemtudom. Hiányzik valami, vagy valaki. Nagyon. Összevagyok zavarodva, nem tudom mit akarok. Boldog akarok lenni, de valahogy minden erőfeszítésem ellenére sem sikerül. Bár van haladás, főleg a személyiségemben^^ A másik részem pedig elkeseredett az itthoniak miatt. És tudom, hogy a jobbat felesleges remélni, csak rosszabb lesz... Kitartás...
És igen, azon a depis estémen, nem csak anyunak írtam egy kis szösszenetet, hanem neki is. Aféle kicsike kis ajándékképpen, amit sohasem fog megkapni. Félek attól lavinától amit elindíthatna. Úgyis csak mosolyogna, én meg összetörnék ismét is sírnék. Hogy milyen reakciót várok? A régi őt. Ahogy tudta értékelni a dolgokat, az érzéseimet. Nem várom el. Nem. Sajnálok mindent. Bár ne tudnék érezni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése