Álarcom nem véd, csak ostoba dísz.

Életet élni, mindig csak az álarcodban bízni
Soha le nem venni, még ha fáj is, csak azt mutatni
Legbályosabb ránc az arcon, csak megtévesztés
Érzelmeket nem folytja el, csak eltakarja
Azt lásd amit Ő akar mutatni
Ne többet, ne kevesebbet
Hidd, hogy levette
Tudd, hogy tényleg megtette


De nem véd! Csak ostoba dísz!
Nem dobnád el, nélküle mégis mit érsz?

Te, az összetörhetetlen porcelánbaba?
Te, kire mindig is úgy vigyáztak?
De hisz tudod te is, ez csak egy ideig jó
Megsem ismered az arcod, ha elhagyod az álarcod
Idegen leszel saját magadnak is
Hidegen hagyott minden, mit éreztél
Nem mutattad ki, mert minden menthetőt féltettél
S most jobb? Hogy darabokra törtek az álmok
Talpad alatt hevernek az üvegszilánkok
Nézz tükörbe te gyáva!
Ezt akartad?
Hófehér, ragyogó bőr, mozdulatlan arc
Megdermedt minden
Nem mozdulnak az arcizmaid, talán már nincsenek is
Hiába várod, késő már
Elment a hajód, tudod Ő nem vár
Integethetsz még, ha tudod mozdítani a kezed
Lemondani már megtanultál
Könyörgő levelet írni mindig is tudtál
Hazug lemondás
Visszasírnád az érzéseid, a multad, a szeretteid
Egyedül állsz, mindenkit elkergettél
Ülj hát csak csöndben, töprengjél
Könnyeid tökéletes arcod mossák
De hisz ezt akartad, Ne hagyd, hogy lássák
Bújj csak el, menekülj tovább!
Ne is ússz a hajó után!
Ha nem akarod megpróbálni, tényleg nem muszáj
El lettél felejtve, millió seb mit okoztál, de hisz ezt akartad, örülj végre már!
Ne a felesleges könnyeid csorgasd, tudod ha szétfolyik a smink, az túl csúnya
Ne is kezd el a falat kaparni, lepereg a lakk a körömről
Ne is kezdj hozzá a hajadat tépni, még a végén egy szál sem marad
Ezt már lesheted...
Tönkretetted önmagad.