Újabb hajnal, újabb halk dobbanás
Csak a szívem dalol, semmi más
Bús dala lüktet ereimben
Mintha ki akarna törni, de mégsem
Úgy viszi szét a dalt az ereimben
Mint valami méreg, árad szét a testemben
Minden egyes nappal halványulok
Halványul a bőröm, a lelkem, tudatom
S mint a bolond, csak azt mondogatom
Eltűnök, elveszek a sűrű ködben
De nem kell, senki ne legyen mellettem
Álljon meg beteg szívem lassan, halkan
Üsse még az utolsókan finoman
Hal fejezze be dalát, kezdje ezeréves álmát
Végzett mindennel, mi mereven ide láncolta
Fájva ugyan, de csöndesen dúdolja
Megszelidült, jámborsága okozta vesztét
Véres könnyei mossák hófehér bőrét
Halkan áll tovább, nesztelen hagyja emlékeit
Őt talán örökre elfelejtik
Nem is kíván emlékezetben időtlen időkig fennmaradni
Tudja mikor kell csak úgy továbbállni
Tovább bár nincs, s nem vezet út
Búcsúszó mégis mosollyal dúlt
Sírás kínozza torkát, s nyel
Mosolyog tovább, bár szeme nem nevet
De mégis ki veszi észre?
Nevetve búcsúzik, mintha jönne még...egyszer
Soha sem jön el, de nem mer...
Leereszti hosszú fekete tincseit, játszik a széllel
Egy utolsó csókot ad a világnak
Ami neki azt jelentette...
Hófehér ruhájába tép a szél, arcába fújja csillogó haját
Könny csordul végig arcán
Nevet, mert nem sírhat, soha többé
Szelíd marad mindörökké
Valahol, ahol senki sem várja
Nem nevet már többé a világra
Úgy tűnik el a napfényben
Mint egy délibáb
Ilyen magányos szívet senki sem talál
Nem lesz többé, nem dalol
Álmodik messze valahol
Álmodja a napot, mikor újra dobbanhat
Örökre vad maradhat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése