Tudta jól, hogy minden egyes lélegzetvételével rontja az esélyeit, és tisztában volt azzal, hogy nem tudja uralni szapora szívverését, mégis előállt akkor, mikor szembesült a ténnyel, hogy észrevették. Pontosan jól tudta, hogy ha most nem kerekedik felül rajta, örökre leírja magát. Úgy nyitotta ordításra a száját, mintha legalábbis tényleg az élete forgott volna kockán, s nem félt szemébe vágni minden rosszat. Többet tett, mint amennyit szeretett volna, sokkal rosszabbul intézte sorsát, annál ami egyébként is várt volna rá. Sebzett szívvel élt, mindent elvettek tőle, nem is lehetett többet várni, hiszen még a saját eszét sem birtokolta. Pont úgy élt, mint az élőhalottak, meglepő, hogy nem vigyott többre. Egyetlen örömét a múltban lelte, rendületlen elvárta, hogy a jelen múlttá elevenedjen. Dühös volt, hiszen egyetlen röpke periódus az életéből úgy vált értelmetlenné, hogy maga sem értette mégis mi játszódott le. Hogy is érthette volna? Még saját magát sem ismerte, legalábbis az újat nem. Nem szeretett már beszélni, hisz minek tette volna, mikor még mélyebbre ásta már az amúgyis süllyedő becsületét. Volt olyan ember, aki minden hibáján szemet hunyt, és olyan hihetetlen tulajdonságokkal, valamint jelzőkkel próbálta felruházni, amik kissé távol álltak tőle. Egyetlen barátjaként szerette őt, mert hitt benne. Bizony soha senkitől nem kapott még ennyi bizalmat, éppen ezért volt végtelenül hálás, s cserébe a szíve egyik darabját adta. Ez láncolta őket egymáshoz, a hit. Bár a szeretet nem köt, őket mégis kötötte egymáshoz. Nem tudni közös történetük végét, lehet a szeretet idővel egyoldalúvá válik. Nem volt mindenkivel ilyen fényes a viszonya, az bántotta, akit a legjobban szeretett, hiszen már majdnem gazdájának tekintette. De mégis nő, akaratos, és nem erőssége a behódolás, ennek ellenére megalázkodott, józanon vagy vakon, nem tudni. De mindannyian tudjuk, hogy mindig az bánt minket a legjobban, akit a legjobban szeretünk, hiszen ha egy utcai jöttment próbálna minket sértegetni, kiosztanánk ugyan, de nem vennénk magunkra. Azért fáj ennyire, mert kezébe adtuk a szívünket, s minnél több emberrel tesszük ezt, annál inkább lesz úrrá rajtunk a szerelem és a szeretet, mégha annyi fájdalom árán is érezzük. Talán érthető a dühe, és az is, hogy az egyik legjobb embert bántotta, akivel összehozta a sors, hiszen Őt ha szerették is, rövid ideig, s dobták el úgy, mint egy koszos rongyot. Ritka volt fáradt szívében a hála. Harag gyúlt lángra ragyogó szemeiben. Mai napig ott lobog, és szüntelen várja a tiszta, kék vizet és a harmatos, zöld füvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése