Kilátástalan nyomor, elbaszódott élet, én már igazából semmit nem remélek. Úgy sem fogok kitörni ebből, nem leszek gazdag, boldog meg még úgy se. Soha nem lesz szerető férjem és három bájos gyerekem. Nem lesz nagy kertesházunk és egy kutyánk sem. Pesszimista vagyok. Minden nap valami olyasmiért imádkozom, amit talán soha sem kaphatok meg, mégis olyan hittel teszem, mintha szinte biztos lennék benne, hogy Isten valóra váltja az álmom. Szeretek imádkozni, hiszen olyankor kitárom a lelkem egy olyan lénynek, aki hiszem, hogy segít. Segít, mert ha már őt kérem, hiszek benne. És neki ez számít. Jó érzés volt mikor hajnal 5-ig sírva imádkoztam, hogy mamának legyen meg egyetlen öröme, a kiscicája, és láss csodát, meglett még aznap. De valami sokkal lehetetlenebb dolgot kérek mindennap. Mire kinyitom a szemem, ott feküdjön mellettem és aludjon. Halljam ahogy szuszog, érezzem ahogy rámfújja a levegőt és lássam ahogy mozog a pocija szép lassan, ütemesen. Érezzem az illatát, simogathassam az arcát, és azon gondolkozzak milyen jó puha a bőre, és hogy én azt mennyire szeretem. Mosolyogjak az ártatlanságán és várjam meg míg felébred és édes csókokkal üdvözöljem. Semmit sem szeretnék jobban. Van abban valami csoda, mikor egy olyan ember fekszik melletted, aki azt se venné észre, ha elvágnád a torkát, de te mégis csak arra tudsz gondolni, mennyire gyönyörű és varázslatos, bárcsak örökké tartana. Pedig még ki sem nyitotta a szemeit, még csak azt sem kérdezte meg riadtan, hogy hol van. Mennyire szeretném...
Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Szóval ő is okkal került az életembe. Fáradt szívem csak nála tud megnyugodni. Olyan, mint a koffein, és pótolja a cigit is. Rászoktam. Sajnálom, szükségem van rá.
Néha megrázom a fejem, arcomban az összes hajam, épp olyan a kilátás, hogy jónak érzem magam és vadnak. Néha megőrülök kicsit és táncolok a szoba közepén, és néha bőven elég ha csak épp szépnek találom magam. Valamibe mindig örömömet lelem. Valamit mindig jobban szeretek csinálni mint mást. Van ami a fél életem lényegében. És persze van mikor kikelek magamból és mindenki szar, mikor mindenkibe belekötök, mert szenvedjen más is, ha már nekem kell. Olyankor jövök rá ki a barát. Együtt nevetünk a kínjaimon, pedig igazából mindketten tudjuk, hogy nem vicces. Aki nem barát, sajnál, megvet, hülyének néz, flegma, mert NEM ÉRZI ÁT. Külön kategória egyszerűen. Néha fáj, hogy rájövök lényegében feleslegesen szántam rá az időmet, pedig az elejétől fogva tudtam, hogy nem az én világom, az én szememben szar ember, akinek a picsáját is kinyalják. Jó emberismerő vagyok, de még magamnak is nehéz bevallani sokszor. Én mindig reménykedek a szebb dolgokban, bár annyiszor hiába. Remény meg a hit, az mindig kell! Kérlek, ha olvasod, a te érdekedben, ISTEN VAN. Csak segíteni akarok, én ilyen vagyok. Mindig változom. Hiba, hogy a baszniakarót meg a szerelmest mindig keverem. Hiba, hogyha egy valaki megbántott, az egész világra haragszom. Hiba, hogy nem vagyok tökéletes. Ilyen az élet, én már nem félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése