blöe

Mintha egy sötét erdőben futnék és a szél dobálna egyik fa karjai közül a másik fa karjaiba, pontosabban ágaiba. Csak menekülök, de már azt sem tudom hová. Lehet az életemet kergetem, már megint, vagy még mindig, nem tudom.

Megfogtam mindkét kezét és lágyan csókot leheltem ajkaira.- így búcsúztam tőle, így engedtem el gondolataimból egy estére, vagy talán lényegesen többre.

Futottam menedéket keresve más karjaiba, majd jobb lesz minden. Becsukom a szemem, és mire kinyitom nem erdőt fogok látni és sötétséget, hanem hófehér felhőket a talpam alatt és nagy bundás bárányokat, ahogyan ugrálnak a kerítésen. Kinyitottam a szemem, és a rideg világ fogadott ismét, az elunt mocskos életem, erkölcsben és elvekben hiányos múltam. Sírt a lelkem belül. Hát rájöttem ezért félek bárkit is közel engedni. Pedig ők nem tudják, amit én tudok.

A vihar előtti csendnek hamarosan vége, és ezzel együtt bevégzem sorsom. Megszűnök. Elég egy rossz szó, egy bántó mondat, vagy akárcsak egy haragos tekintet, és úgy kikelek magamból, hogy nem lesz ember aki megáll előttem, persze azért is én leszek a hibás, mert ez csak így természetes. Én kérek elnézést. Gyűlölök én már mindent és mindenkit. A boldogság most az óperenciás tengeren is túl van, és arra vár, hogy megkeressem. De én nem fogom.