A királylány és a királyfi ismét csodálatosan szép reggelre ébredtek. A királylány a torony teraszának napsütötte kövén, a királyfija pár méterrel lentebb az udvar zsenge füvén. Gyönyörű szép napsugarak, aranyos kis fehér habfelhők, csicsergő madarak, szebbnél szebb illatos virágok, bájos kis állatok. Mese szép.
Így ment ez napokig, hetekig, hónapokig. A királyfi lusta volt felmászni a királylányhoz, a lány pedig nem értette miért ennyire lusta. Nagyon szerette a lány a fiút, úgy érezte vele minden szép és jó lesz, egyszer végre kikerül a toronyból és egymás mellett feküdhetnek végre a szép zöld fűben és nézhetik a felhőket.
Ám egyszer csak mikor felkelt a királylány, a királyfi könnyedén annyit mondott neki: Én nem érek rád többé.
Elborult az ég, tövisek nőttek a torony peremén. Elhallgattak a maradak, mocsár lett ott, hol eddig fű nőtt, és elhervadtak azok a virágok... A királylány többé nem akart felkelni. Az ő számára a mese véget ért, a könyv bezárult.
Kik számára eddig nyitott könyv volt az élete, már csak a borítót fürkészhetik.
Összedőlt a leány minden állma, úgy dőlt el mint egy kártyavár. Nem maradt semmi utána, csak a fájó, szorító emkékek. Hát véget ért ez a történet.
A királyfi valahol mással még talán boldog, és élvezi az életet, neki a lány egy emlék, de semmikép sem örök, valahol valami elvész, helyén csak foltok, árnyékok, mintha lett volna valami, de isten tudja mi...
A királylány szívében viszont ezer seb maradt, elszálltak azok a bájos kis madarak. Igen, Ő kergette el, hiszen nem akart semmi emlékeztetőt, bár fejében ugyan az a gondolat motoszkált "Miért mondta azt, és mit várt?" A káprázatos fehér ruháját most mindenütt vér borítja, hófehér testén csordul le a vérével minden bánatja. Felisszák azt kövek, ők elviselnek bármit. A királylány szíve a tőrnek hála, felszabadult, s teste kínzó rabságából lelke végre megmenekült.
Hogy a királyfi tudja-e a történteket, erre nincsen válasz, ha lenne sem érdekelne, hisz talán erre nincs bocsánat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése