irkafirkapalacsinta

Sétáltam az utcán, az nap is, mint mindig. Ismét nem tudtam merre megyek, csak jól esett céltalanul menni és menni megállás nélkül. Lassan besötétedett. Koordinációs késségeim cserben hagytak. Nem tudtam már tényleg hol vagyok. Őszintén reméltem, hogy valaki megtalál, bár nem voltam elveszve. Egyre nehezebbnek bizonyult az, hogy én ébren hazataláljak, habár otthonom sem volt kimondottan. Kifeküdtem egy harmatos friss zöld mezőre és becsuktam a szemem. Álmomban végtelen hosszú lépcsőn futottam egyre ziláltabban, míg végül arra ébredtem, hogy egy kedves hang suttogja, hogy nyugalom. Óvatosan egyre tágabbra nyíltak a szemeim, életre kelt minden érzék szervem. Éreztem ahogy rám fújja a levegőt és ami ettől is csodálatosabb érzés volt, az illata. Éreztem minden egyes porcikámban a jelenlétét. Hihetetlen volt, és fel sem merült bennem a kérdés hogy kerültem én oda. Óvatosan felültem az ágyon és hozzábújtam. Érezni akartam a szívverését. Ahogy a mellkasára tettem a kezem, felgyorsult a szívverése és szaporábban vette a levegőt. Nem értettem miért történik ez, ezért inkább megkérdeztem.

- Mondd, miért dobog most gyorsabban a szíved? Mi a baj?

- Nincs baj - felelte halk, nyugtató hangon-. Tudod, valami megváltozott bennem. Itt fekszel szinte az ölemben, és jó érzéssel tölt el. Örökre a szívembe zárom ezt a pillanatot.

- Mondd, holnap is itt leszünk? Mindig velem maradsz mostmár?

- Butus... Ha tehetném tudod...

Megakadt, egyszerűen nem bírt mondani semmit. Félve ugyan, de a mellemre rakta kezét, és figyelt.

- Neked is egyre hevesebben dobog a szíved. Miért van ez? -kérdezte értetlenül-.

- Tudod, nem tudom elmondani mennyire örülök annak, hogy érzem mennyire is valóságos vagy. Élsz. Bár nem tudom kiért és miért, de itt vagy. Velem. Nekem szentelted ezt az estéd. Vagy éppen csak így jött össze.

Befogta a számat, majd óvatosan végig simította az arcom, így csúszott le a keze lágyan a vállamon, a karomon, és maradt a kezemen. Közelebb hajolt, és lágyan megcsókolt. Szinte eggyé váltunk azzal a csókkal. Éreztem a vér áramlását az ereiben, értettem mindent, nem is akartam elrontani a pillanatot jelentéktelen szavakkal. Ez a pillanat, ezek a percek tettek boldoggá. Hajnalodott eközben és én tudtam valahol mélyen, hogy ahogyan semmi sem, ez sem tarthat örökké. Megszólalt hát, és én féltem a szavaitól nagyon.

- Tudod baba, mindjárt reggel van. Neked kelned kell, ahogyan nekem is. Szeretnék veled maradni, szeretném, hogy ez örökké tartson, de tudod vannak kötelességek is. Most csukd be a szemed, és képzeld el azt, amit megígértél. Utolsó napjait éli az emberiség, és mellettem vagy. Nevetünk. Nem bánthat senki, mellettem biztonságban vagy. Úgy ölellek, úgy csókollak, úgy szeretlek, ahogyan senki más nem fog soha. Nem lesz vége, így maradunk.

- Csodálatos -suttogtam-. Ez több, mint amire vágyom.

Üvölt a tv, riadtam fel rá álmomból. Kerestem őt, de nem volt sehol. Már megint egy olyan álom, melynek talán valóságalapja sincs. Egy őrült nap, a másik után. Írok, mert hobbi. Mosolygok, ha arra gondolok most alszik. Reggelig nézni tudnám. Miért olyan fontos ő nekem? Szeretném, ha kölcsönös lenne, de ő más világ. Nem, én nem vagyok szerelmes. Én csak...Erre még nincs megfelelő szó. Talán lenne, ha tényleg, de tényleg megérinthetném és elhihetném, hogy nem csak egy álom. Félek, hogy megrémül ettől, félek, hogy valami megromlik köztünk. Bár már késő. Többet mondtam, mint szerettem volna. Rossz neki, hogy megismert. Rossz vagyok. Tönkrefogom tenni, pedig nem célom. Mennyire rossz ez... Mmmm... valami...(L)